mert nincs mese

2013 május 11. | Szerző: Debra |

Brúnó szó nélkül teljesíti a kérést amit két hüppögés között felé intézek.
– Jó, ott leszek estére, de szedd már össze magad és ne bőgj! – magához képest még némi együttérzést is vélek hallani a hangjában. Arra, hogy viszonylag zökkenőmentesen elmenjen a hét, kell valaki aki vigyáz rám és nem hagyja hogy két évtizednyi barátságokat romboljak szét némi kémiai vonzalom miatt. Csacsi annyit kért mosolyogjak, de egy jóképű férfi oldalán a mosoly sokkal hihetőbbé válik majd és hitelesebbé. Aztán ha eltelik az egy hét soha többé nem találkozok vele és ennyi.
A délelőtt java részét azzal töltöm, hogy szobám erkélyén szívom egyik cigit a másik után és néha elkerülve mindenkit , lelopódzom a hotel recepciójára kávéért. Este 9- re mikor a taxihoz sietek már kétszázhúsz a vérnyomásom és ha eret vágnának vér helyett kávé folyna a sebből.
11  kor végre megpillantom Brúnót, aki rám kacsint hozzá rohanok és bőgve vállába temetem arcom.
– Kislány, nagy marhaságokra veszel rá. – morog mogorván, aztán átölelve felnevet. – de látod itt vagyok, hagyd már abba ezt a cincogást mert falra megyek tőle. -állam alá nyúlva a szemeimbe néz. – Hercegnőm, ez már nem az a mese, tessék megnyugodni, lelazulni … nézz rám- parancsára rápislantok..- pörögsz mint állat, mennyit toltál le?
– Nem számoltam. – suttogom. Érzem ahogy a szívem zakatol, a bőr ég az arcomon. Megmondták az orvosok, hogy a dohányzást, kávézást felejtsem el és éljek kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb életet különben nem érem meg az 50- et. Persze jókat viccelődtem vele, ha épp úgy alakult a helyzet, de most talán másodszor éreztem, mennyire igaza van az orvosoknak. Nincs mese, nem vagyok egészséges. A szívem nem bírja a terhelést, nem erre a világra született, a szervezetem fiatalabb koromban is hamar jelezte a kimerültséget, a fáradságot. Sokkal előbb el is fáradtam , mint kortársaim, ahogy idősebb lettem ez az állapot folyamatosan feltűnőbbé vált. Sok pipereholmim között mindig ott virított a kis fiola, a szívgyógyszerem.
– Bevetted a piruláid? – nem emlékszem. – Olyan ideges voltam, hogy nem tudom vettem e be, úgyhogy nem mertem hátha duplázok attól épp úgy kórházba kerülhetek mint egy rosszulléttől.
– Mi lenne ha egyetlen egyszer nem keverednél bele marhaságokba, hogy aztán én húzzalak ki onnan?
– Sajnálom. – mielőtt elbőgtem volna magam rám villantja legszebb mosolyát.
– Nos aranyom, csak fogod. Sajnálni csak eztán fogod. Erre a hétre barátnőmmé avanzsálódtál, márpedig az annak se túl kényelmes aki valódi, hát még az olyan ál barátnőnek mint neked.
Nagy szívás lesz. Vontam le a konzekvenciát, de ugyan mennyi eséllyel indulnék neki nélküle a hétnek? Semekkorával. Nem akarok még egy kínkeserves botrányt amiben én lennék ismételten a főszereplő, egyszerűbb szép csendesen meglapulni valaki mellett, akiről tudom, hogy kihúz a bajból…Így aztán nincs mese…rámosolygok, vissza mosolyog. Szeretem ezt az embert mint barátot, testvért és megmentőt..